Alapfelvetés: a vallás – morális támpontként – hasznavehetetlen és felesleges

A vallás hirdetőinek egyik gyakori érve, hogy a vallás erkölcsi értékeket képvisel, megszabja a morált, egyfajta mérceként szolgál, amelyhez viszonyítanunk kell magunkat. (A keresztény és talán a muszlim szentírások moráljáról majd érkezik egy jó kis ostorozás a későbbiekben.)

Nézzük meg közelebbről ennek az állításnak a logikáját. Ha valaki a vallásban erkölcsi értéket talál, akkor valamilyen alapon el kell döntenie, hogy ez jó vagy rossz érték-e. Milyen alapon döntjük el, hogy „jó” vagy „rossz” értékről van szó? Magára a vallásra vagy a szentírásra nyilván nem hivatkozhatunk, hiszen az körkörös hivatkozás lenne, ami mindenfajta logikus érvelésben szigorúan tilos. Nem mondhatom azt, hogy egy Anikin Skywalker jó, azért, mert Anikin Skywalker azt állítja magáról, hogy jó. Ez körkörös hivatkozás lenne és így értelmetlen. De akkor mégis, mi az, aminek a segítségével eldönthetjük, hogy a vallás értékei jók, avagy rosszak (követendő vagy kerülendő értékek)? A vallásos emberekkel folytatott vitáimban gyakran felmerül, hogy az ember ezt „érzi”, mert van egy beépített morális érzékünk, amely megsúgja nekünk, hogy ez „jó”. Vagy: „ezt ösztönösen lehet érezni”. Amikor azt látjuk, hogy egy ember segít egy eltévedt gyereknek hazatalálni, ezt ösztönösen „jó”-ként ítéljük meg. Ha azt látjuk, hogy valaki kirabol/megerőszakol egy védtelen nőt, ezt ösztönösen „rossz”-ként értékeljük. Ez minden társadalom egészséges egyedeinél így van, és független attól, hogy az értékelést végző vallásos-e.

Nos, ha van egy beépített érzékünk, amely képes elmondani nekünk, hogy morálisan mi a jó és mi a rossz, akkor mégis, mi szükségünk lenne arra, hogy ugyanezt a vallás, vagy még specifikusabban egy szentírás mondja el nekünk? Akkor nem az lenne a logikus, hogy a „beépített” érzékünkre támaszkodunk, és kihagyjuk ebből a körből a vallást, ami így láthatóan az ötödik kerék szerepét játssza? 

A „beépített” érzék természetesen nem valamilyen felsőbb hatalom általi beépítés. Valójában mindössze annyiról van szó, hogy társas lények vagyunk, és a társadalommal szerződést kötünk. A társadalom némi biztonságot és kényelmet nyújt nekünk, ennek cserébe nem raboljuk el senkinek az öszvérét, asszonyát, autóját és szempillaspirálját. Mert ha rendszerszinten tennénk ezt, akkor összeomlana a társadalom, megszűnne a társadalmi szerződés és egyénenként kellene boldogulnunk az életben.

Bármelyik morális szabály egyszerűen levezethető abból, hogy a társadalom és az egyén biztonsága és kényelme (végső soron a gének sikeres továbbadásának potenciálja) szempontjából ez a legcélszerűbb, legésszerűbb módja az együttélésnek. Ehhez tehát egyáltalán nincs szükség a vallásra vagy annak valamely felmagasztalt irományára.

Tehát nem arról van szó, hogy a „ne ölj”, „ne lopj” szabályokkal probléma lenne – ezek nagyon is ésszerű szabályok. De nem a vallásból származnak, hanem a társadalmakon belüli együttélését biztosító alapelvekből. Márpedig a társadalmak (és ezért a szabályaik) messze megelőzték a vallások megjelenését. Ne feledjük, hogy számos állatfaj él társadalmakban és az alapvető szabályok ott is ugyanazok (még ha egyszerűbbek is).

És még egy apró megfigyelés: ha egy vallás nélküli ember önzetlenül cselekszik, akkor ennek őszinteségében valószínűleg jobban meg lehet bízni, mint egy olyan emberében, aki esetleg egy mennybéli Big Brother folyton felügyelő szeme elé képzeli magát.

Érdekesség:

A „beavatkozó” isten csak akkor jelent meg a kultúrákban, amikor a közösségek akkorára nőttek, hogy már nem ismert mindenki mindenkit személyesen. Azelőtt erre nem volt szükség, hiszen mindenki tudott mindent, ami a közösségen belül történt. Nem lehetett lopni, rabolni, mert az ebül szerzett jószágot, asszonyt nem lehetett elrejteni a többiek elől. Ebben az időben az istenek legfeljebb közönyösen szemlélték a halandók ténykedéseit. Amint azonban a közösségek elegendően nagyra nőttek, az emberi elme továbbfejlesztette az isten hatáskörét, hogy ezzel is egy kissé jobban bebiztosítsa tulajdonát. Így születtek meg azok az istenek, akik módfelett kíváncsiak az emberi ténykedésre, érdekli őket, hogy mit eszel és mikor, kivel bújsz ágyba és ezt milyen pozícióban teszed, és persze hogy kellően imádod-e őt, az istent, meghozod-e a megkövetelt áldozatokat.