Gyakran felmerül az elvárás, hogy még akkor is, ha mi magunk nem hiszünk valamilyen természetfeletti lényben, mutassunk tiszteletet azok iránt, akik hisznek benne.
Helyezzük ezt egy kissé más kontextusba:
A szomszédom minden vasárnap délelőtt a családjával együtt kivonul a kertjébe és ott közösen ásnak. Nekem gyakran beszámol arról, hogy ők nagyon-nagyon mélyen és őszintén hisznek abban, hogy a kertjükben egy hűtőszekrény méretű gyémánt van, és ha elég kitartóan ásnak, akkor előbb-utóbb meg fogják találni azt. Sőt, még arról is folyamatosan áradozik, hogy ez a vasárnap délelőtti szertartás milyen erős köteléket hozott létre a közösségükön belül és milyen erősen átélik ezt a közös ásási élményt. Időnként még engem is megpróbál rávenni arra, hogy ássak velük együtt, higgyek abban a gyémántban a föld alatt, de legalábbis tiszteljem a hitét.
Valóban tisztelnem kellene a hitét? Ha nem a vallásról lenne szó, akkor egyszerűen hibbantnak gondolnánk emberünket és jobb esetben szánakoznánk, rosszabb esetben erősen gyanakvó szemmel néznénk a tevékenységét – ugrásra készen, hogy szükség esetén rendőrt/mentőt hívjunk. Miben és miért is különbözik ez a gyémántásási szertartás a vallásos szertartásoktól? Az agnosztikus szemszögéből nézve gyakorlatilag nincs különbség. Önmagában azért, mert valaki erősen hisz valamiben, nem jár neki a tisztelet.
Még néhány apróság szorul tisztázásra:
1. Az embereknek vannak személyiségi jogaik, az elvont fogalmaknak, ideáknak, eszméknek nincsenek ilyen jogaik. Minden fogalmat, ideát, eszmét lehet, sőt kell is gúnyolni, gyengeségeit közszemlére tenni, nyárson pirítgatni. Csakis ez garantálja, hogy egy (tév)eszme levesse a gyerekkori hibáit és erős, egészséges eszme váljon belőle ami bírja a kritikát. A személyeskedés tilos, az eszmék támadása megengedett.
„I respect you as a person too much to respect your ridiculous beliefs”
