Az emberek rengeteg inherens feltételezésre alapozva hozzák meg döntéseiket. Ezek annyira beépítettek a kultúránkba és a döntéshozatali „biológiai algoritmusainkba”, hogy nem feltétlenül tudatosulnak bennünk, ezért amikor a MI döntéshozatali folyamatait kódoljuk, nem feltétlenül kódoljuk beléjük. Egy sarkított és leegyszerűsített példa. Tegyük fel, hogy egy orvosi MI-ra bízunk egy olyan általánosan megfogalmazott célt, hogy csökkentse a kórházi fertőződések számát. Ha nem építünk be megfelelő korlátokat, akkor az MI egy olyan következtetésre juthat, hogy a páciens beérkezését követően kapott halálos adag morfiuminjekció az, ami a leghatékonyabban csökkenti a iatrogén (kórházban összeszedett) fertőződések számát. Ez egy olyan forgatókönyv, ahol nyilvánvalóan kilóg a lóláb, azonban nem mindenhol lehetnek a MI-nak ilyen nyilvánvaló döntéshozatali hibái. Lehetséges, hogy a MI egy olyan összetett következményláncolatot indít el, ahol az első következményszint teljesen ártalmatlannak, sőt, hasznosnak tűnik, és csak a harmadik, negyedik következményszinten bukkan elő a végzetes félrecsúszás, ami abban a szakaszban már nem orvosolható.

Egy jó beszélgetés ebben a témában:

Lex Fridman beszélgetése Sam Harrisszel (https://youtu.be/4dC_nRYIDZU)

Friss hírek szerint Nigériában egy főiskolai hallgatót megöltek a társai, mert „blaszfémiát” követett el, állítólag megsértette Mohamed prófétát. Miután megölték, az iskolán belül égették el a testét.

https://www.aljazeera.com/news/2022/5/12/mob-kills-student-over-blasphemy-in-northern-nigerian-college

Egy texasi férfi pedig rágyújtotta a házat a testvérére és anyjára, mert azok „nem követték a biblia tanításait”.

https://www.iheart.com/content/2021-07-25-texas-man-burns-down-home-kills-brother-hurts-mom-for-not-following-bible/

Semmit nem szabad a szélsőséges megnyilvánulások után megítélni, így ezeket a vallásokat sem. Azonban felvetődik a kérdés: előfordult már valaha, hogy az ateizmus/agnoszticizmus jegyében követtek el ilyen bűnöket? Nem, ilyen valószínűleg soha nem történt. Nincsenek öngyilkos merénylők, akik az ateizmus/agnoszticizmus nevében robbantanák fel magukat zsúfolt piacokon, nincsenek az ateizmus/agnoszticizmus nevében hadjáratokat indító emberek. Soha senkit nem „átkoztak ki” egy ateista közösségből, eltérő nézetei miatt. Nem rendeltek el agnosztikus fatwát ellene azért, mert vallásos verseket írt (lásd: Salman Rushdie). Nem fenyegettek senkit valami homályos jövőbeli rossz vagy jó bekövetkezésével, ha hisz vagy nem hisz az agnoszticizmus létezésében. Az ateizmus nevében egyetlen kislánynak a csiklóját sem metszették ki. Soha egyetlen kisgyereket sem rettentettek meg azzal, hogy örök tűzben fog égni, ha nem felel meg pontosan valamely réges-régi ateista szabálykönyvben leírtaknak. Félreértés ne essék, léteznek ateista/agnosztikus gazemberek. De ezek soha nem az ateizmus/agnoszticizmus jegyében követik el gazemberségeiket.

With or without religion, good people can behave well and bad people can do evil; but for good people to do evil - that takes religion.

A cím alatt időnként egy-egy apróságot fogok elpöttyinteni, amelyek inkább csak érdekességképpen szolgálnak.

„Isten minden egyes cselekedete, a Korán, a Tóra és a Biblia minden egyes prófétája a pirossal jelölt körön belülre szorítkozik - Na igen, ez teljesen ésszerű”

A minap hagyta el az a kijelentés a vallás egyik képviselőjének száját, hogy „a tízparancsolat a keresztény etika kvintesszenciája”

Keressük meg hát az etikát a tízparancsolatban.

1. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!
2. Isten nevét hiába ne vedd!
3. Az Úr napját szenteld meg!
4. Atyádat és anyádat tiszteld!
5. Ne ölj!
6. Ne paráználkodj!
7. Ne lopj!
8. Ne hazudj, mások becsületében kárt ne tégy!
9. Felebarátod házastársát ne kívánd!
10. Mások tulajdonát ne kívánd!

(Több verzió is létezik belőle, a katolikusok általában kihagyják a képmásra vonatkozó tiltást.)

Az 1 és 2 csak tiltások, semmi közük az etikához. Az 1. a keresztény isten kizárólagos imádatát és szolgálatát írja elő, amit még a papok sem tartanak be, hiszen még a pápák is több hatalmasságot szolgáltak ki (Nevezetesen ezt tette XII. Piusz pápa Hitlerrel).

2. Ez a parancsolat szintén csak sima tiltás, nem etika. Ennek jelentését senki nem tisztázta kellőképpen, úgyhogy valószínűleg ezt is megszegik még a vallás képviselői is.

3. Nincs köze az etikához, és nyilván ezt sem tartják be. Eredetileg a sábbáth tisztán tartására szolgált, a keresztények áttették vasárnapra, de gyakorlatilag mindig is csak szóban létezett.

4. Szülők tisztelete. A modern pszichológia és általában a racionális gondolkodás vajon egyetértene azzal, hogy parancsra születik meg a szülők iránti tisztelet?

5. Milyen hitele van egy ilyen parancsnak, amikor maga a biblia is számtalan helyen utasít emberölésre? (lásd egyik előző bejegyzésemet)

6. Szembemegy az ember alapvető ösztöneivel, így eleve reménytelen a betartatása.

7. Nem tudunk egyetlen olyan társadalomról sem, bármilyen vallás alatt vagy bármilyen szekuláris rendszer alatt, amely azt mondaná, hogy „a lopás rendben van, hajrá” Ilyen erővel azt is megfogalmazhatná a parancsolat, hogy legyen az éjszaka sötétebb a nappalnál.

8. A katolikusoknál ez kissé eltér az eredetitől, ami azt mondja: „Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot”. Ez talán az egyetlen elfogadható formája a parancsolatnak. A hazugság tilalma teljes képtelenség, bármelyik pszichológus megmondja, hogy a hazugság alapvetően szükséges a társadalom működéséhez. Egy teljesen őszinte társadalomban régen kinyírták volna egymást az emberek.

9. Az eredeti valahogy úgy hangzott, hogy felebarátod jószágát, asszonyát ne kívánd. Azaz, a nőket csupán tulajdonként kezelte, nekik maguknak semmilyen beleszólásuk nem volt ebbe. A mai társadalmakban ez is elfogadhatatlan attitűd. Arról nem is beszélve, hogy egy olyan ösztön elfojtására szólít fel, amelyet a keresztények szerint maga az isten ültetett az emberbe.

10. Ugyanaz, mint az előző.

Üssük fel a bibliát. Garantálható, hogy 5 percen belül ráakadunk olyan részletre, amelynek utasításait betű szerint értelmezve komoly bajba kerülhetünk. Eklatáns példa: a hűtlen asszony halálra kövezése. Ha egy értelmes vallásos embert kérdezünk, ő azt fogja mondani: a biblia egyes részeit nem betű szerint kell értelmezni. Az általa közvetített átvitt értelmek alapján kell élnünk az életünket.

Ezé 16:32-38:

„...Ezokáért ímé egybegyűjtöm minden szeretődet, kiknek kedves valál, és mindazokat, a kiket szerettél, együtt azokkal, a kiket gyűlöltél, és egybegyűjtöm őket ellened mindenfelől, és föltakarom mezítelenségedet előttök hogy lássák minden te mezítelenségedet. És megítéllek téged a házasságtörő és vért ontó asszonyok ítéletével, és véredet kiontatom búsulásomban és féltő szerelmemben.”

Tehát a biblia szerint a házasságtörő asszony nyilvánosan meztelenre kell vetkőztetni, utána pedig megölni. Nincs épeszű ember, aki ma ezt komolyan venné. A vallásos emberek azt mondják, hogy á, ez nem betű szerint értendő, „értelmezni” kell. Nos, akkor hát mi volt az az alap, amely szerint eldöntöttük, hogy hogyan értelmezzük az adott szöveget? Mihez képest értékelünk valamit jónak vagy rossznak? Magát a bibliát (vagy más vallás esetében az egyéb szentírásokat) nyilván nem használhatjuk erre a célra, hiszen az körkörös referenciához vezetne. De akkor minek alapján döntöttünk az ilyen vagy amolyan értelmezés mellett? Miért döntünk úgy, hogy a házasságon kívüli szexuális életet élő nőt nem kell megkövezni, vérét kiontani, annak ellenére, hogy a szentírás teljesen világosan és egyértelműen ezt állítja?

Nyilvánvalóan azért, mert létezik egy biblián kívüli, attól független értékrendszerünk. Ezt a nevelésünk alatt kapjuk, a szüleink, tanáraink, a társadalom ezzel az értékrendszerrel itatnak át bennünket. Ennek alapján tudunk a „jó” és a „rossz” között különbséget tenni. De ha létezik ilyen értékrendszerünk, akkor miért van szükségünk a bibliára, amelyet ennyire agyon kell értelmezni ahhoz, hogy valahogyan belegyúrjuk a mai társadalom számára elfogadható értékrendszerbe? Miért van szükségünk a vallásra, mint az erkölcs, a morál fő forrására, ha láthatóan nem arra támaszkodunk, amikor különbséget kell tegyünk a jó és rossz között?

Elárulom: nincs szükség a bibliára, nincs szükség a vallásra ahhoz, hogy morális értékrendszerünk legyen, hogy különbséget tudjunk tenni a jó és rossz között. Szerencsére. Mert az a kilátás, hogy egy bornzkori civilizáció szabályai szerint éljük életünket – hajmeresztő lenne.

Egy apró (távolról sem teljes) szemelvény, példákkal arra, amikor a biblia gyilkosságra szólít fel.

A tudományos igényű kutatások kötelező módon meghazudtolhatók, vagy ahogy a hivatalos megfogalmazás mondja: hamisíthatók. Ez az angolul falsifiability-nek nevezett tulajdonság (Karl Popper) azt jelenti, hogy van egy olyan kritériumunk, ami ha igaznak (vagy a megfogalmazástól függően hamisnak) bizonyul, akkor a hipotézis nem állja meg a helyét. Például azt mondom, hogy minden hattyú fehér. Egy ilyen állítás megcáfolásához elegendő, ha egyetlen fekete hattyúról rendelkezem adatokkal. Ez persze egy végletekig leegyszerűsített példa. De vegyük ennek egy nagyobb jelentőségű verzióját. Einstein, a relativitáselméletre alapozottan állította, hogy a gravitáció egy adott értékkel hat a fényre, eltérítve azt. Ez akkoriban majdhogynem szentségtörésnek számított, hiszen az elfogadott elmélet szerint nem ez volt a várható eredmény. Einstein viszont kötötte az ebet a karóhoz és meghazudtolhatósági kritériumot is felállított. Azt mondta: ismerjük XY csillag helyzetét. Amikor legközelebb napfogyatkozás lesz, és az XY csillag a Nap mellett lesz látható, mérjétek meg a pozícióját. Azt jósolom, hogy amikor a fénysugár útja a Nap mellett halad el, a gravitáció 1,7 fokkal fogja eltéríteni. Ha az XY csillag nem ebben a pozícióban fog látszani, akkor nincs igazam. Nem nevették ugyan ki, hiszen Einstein akkor már világszerte ünnepelt tudós volt, de erős kétkedéssel fogadták. Einstein súlya azonban elegendő volt ahhoz, hogy egy csillagász (Eddington) elutazott a legközelebbi napfogyatkozás helyszínére és elvégezte a mérést. Csodák-csodája, Einsteinnak igaza volt, az XY csillag a napfogyatkozáskor valóban abban a pozícióban látszott, amelyben a relativitáselmélet megjósolta.

A vallásnak, még akkor sincs hasonló meghazudtolhatósági kritériuma, ha az apologetikát tekintjük, ami elvileg a tudomány és a logika szigorú szabályai szerint kellene vizsgálja a vallást. Azonban nem találunk olyan feltételt, amelynek igazoltan igaz vagy hamis értéke esetén az isten(ek) létét el kellene vetnünk. Ha a modern tudományfilozófia mércéi szerint nézzük a vallást (merthogy a vallás képviselői gyakran ezt állítják), akkor léteznie kellene egy ilyen kritériumnak. De ezt valahogy soha nem vállalták. Nincs olyan kritérium, amelynek teljesülése egyértelműen cáfolná az istenek létét.

Gyakran felmerül az elvárás, hogy még akkor is, ha mi magunk nem hiszünk valamilyen természetfeletti lényben, mutassunk tiszteletet azok iránt, akik hisznek benne.

Helyezzük ezt egy kissé más kontextusba:

A szomszédom minden vasárnap délelőtt a családjával együtt kivonul a kertjébe és ott közösen ásnak. Nekem gyakran beszámol arról, hogy ők nagyon-nagyon mélyen és őszintén hisznek abban, hogy a kertjükben egy hűtőszekrény méretű gyémánt van, és ha elég kitartóan ásnak, akkor előbb-utóbb meg fogják találni azt. Sőt, még arról is folyamatosan áradozik, hogy ez a vasárnap délelőtti szertartás milyen erős köteléket hozott létre a közösségükön belül és milyen erősen átélik ezt a közös ásási élményt. Időnként még engem is megpróbál rávenni arra, hogy ássak velük együtt, higgyek abban a gyémántban a föld alatt, de legalábbis tiszteljem a hitét.

Valóban tisztelnem kellene a hitét? Ha nem a vallásról lenne szó, akkor egyszerűen hibbantnak gondolnánk emberünket és jobb esetben szánakoznánk, rosszabb esetben erősen gyanakvó szemmel néznénk a tevékenységét – ugrásra készen, hogy szükség esetén rendőrt/mentőt hívjunk. Miben és miért is különbözik ez a gyémántásási szertartás a vallásos szertartásoktól? Az agnosztikus szemszögéből nézve gyakorlatilag nincs különbség. Önmagában azért, mert valaki erősen hisz valamiben, nem jár neki a tisztelet.

Még néhány apróság szorul tisztázásra:

1. Az embereknek vannak személyiségi jogaik, az elvont fogalmaknak, ideáknak, eszméknek nincsenek ilyen jogaik. Minden fogalmat, ideát, eszmét lehet, sőt kell is gúnyolni, gyengeségeit közszemlére tenni, nyárson pirítgatni. Csakis ez garantálja, hogy egy (tév)eszme levesse a gyerekkori hibáit és erős, egészséges eszme váljon belőle ami bírja a kritikát. A személyeskedés tilos, az eszmék támadása megengedett.

2. A sértettség semmilyen értelmes vitában nem értelmezhető érvként. Ha egy vallásos ember megsértődik amiért a vallása iránt nem tanúsítunk tiszteletet, akkor joga van megsértődni, de ez akkor sem érv, és vitában nem használható fel.

 

 

„I respect you as a person too much to respect your ridiculous beliefs”

Richard Dawkins

 

 

♦♦♦

 

Magyarul:

„Egyszerűen nincs rá mód, hogy udvariasan mondjuk meg egy embernek: egy illúziónak szentelte az életét”

Daniel Bennett

A vallásos emberek részéről egy szinte automatikus kvázi-érvként szokott felmerülni, hogy „de hát Einstein is vallásos volt”. A szándék nyilvánvaló: ha egy nagyon ismert és az emberek által nagyon tisztelt embert a saját táborba tudunk vinni, akkor az a saját tábort erősíteni fogja. És hivatkoznak arra, hogy Einstein több írásában is elejtette itt-ott az „isten” szót.

Talán az a legtisztább, ha hagyjuk, hogy Einstein maga szóljon erről:

1954.03.22-én Einstein egy kétkezi munkásnak válaszolt, aki nagyot csalódott Einsteinban, amikor azt olvasta, hogy hőse vallásos. Ezt a választ kapta tőle:

"It was, of course, a lie what you read about my religious convictions, a lie which is being systematically repeated. I do not believe in a personal God and I have never denied this but have expressed it clearly. If something is in me which can be called religious then it is the unbounded admiration for the structure of the world so far as our science can reveal it."

Magyarul:

„Természetesen hazugság volt, amit Ön az én vallásos meggyőződésemről olvasott. Egy hazugság, amit rendszeresen megismételnek. Nem hiszek egy személyes istenben, és ezt soha nem tagadtam, hanem világosan kifejeztem. Ha van bennem valami, amit vallásosnak lehetne nevezni, akkor az a tudomány által feltárt világ struktúrája felett érzett korlátlan csodálat.”

Egy másik levelében (Gutkindnek) ezt írta (1954.01.03.):

"The word God is for me nothing more than the expression and product of human weaknesses, the Bible a collection of honourable, but still primitive legends which are nevertheless pretty childish. .... For me the Jewish religion like all other religions is an incarnation of the most childish superstitions."

Magyarul:

„Az Isten szó semmi mást nem jelent nekem, mint az emberi gyengeség kifejeződését és termékét. A biblia semmi más, mint a tiszteletreméltó, de primitív legendák gyűjteménye, amelyek meglehetősen gyermetegek. ... Számomra a zsidó vallás, mint minden más vallás is, a gyermeki babonák megtestesülését jelenti.”

Érdekesség:

Ezt az Einstein-levelet 2018-ban 2,9 millió dollárért adták el.

Alapfelvetés: a vallás – morális támpontként – hasznavehetetlen és felesleges

A vallás hirdetőinek egyik gyakori érve, hogy a vallás erkölcsi értékeket képvisel, megszabja a morált, egyfajta mérceként szolgál, amelyhez viszonyítanunk kell magunkat. (A keresztény és talán a muszlim szentírások moráljáról majd érkezik egy jó kis ostorozás a későbbiekben.)

Nézzük meg közelebbről ennek az állításnak a logikáját. Ha valaki a vallásban erkölcsi értéket talál, akkor valamilyen alapon el kell döntenie, hogy ez jó vagy rossz érték-e. Milyen alapon döntjük el, hogy „jó” vagy „rossz” értékről van szó? Magára a vallásra vagy a szentírásra nyilván nem hivatkozhatunk, hiszen az körkörös hivatkozás lenne, ami mindenfajta logikus érvelésben szigorúan tilos. Nem mondhatom azt, hogy egy Anikin Skywalker jó, azért, mert Anikin Skywalker azt állítja magáról, hogy jó. Ez körkörös hivatkozás lenne és így értelmetlen. De akkor mégis, mi az, aminek a segítségével eldönthetjük, hogy a vallás értékei jók, avagy rosszak (követendő vagy kerülendő értékek)? A vallásos emberekkel folytatott vitáimban gyakran felmerül, hogy az ember ezt „érzi”, mert van egy beépített morális érzékünk, amely megsúgja nekünk, hogy ez „jó”. Vagy: „ezt ösztönösen lehet érezni”. Amikor azt látjuk, hogy egy ember segít egy eltévedt gyereknek hazatalálni, ezt ösztönösen „jó”-ként ítéljük meg. Ha azt látjuk, hogy valaki kirabol/megerőszakol egy védtelen nőt, ezt ösztönösen „rossz”-ként értékeljük. Ez minden társadalom egészséges egyedeinél így van, és független attól, hogy az értékelést végző vallásos-e.

Nos, ha van egy beépített érzékünk, amely képes elmondani nekünk, hogy morálisan mi a jó és mi a rossz, akkor mégis, mi szükségünk lenne arra, hogy ugyanezt a vallás, vagy még specifikusabban egy szentírás mondja el nekünk? Akkor nem az lenne a logikus, hogy a „beépített” érzékünkre támaszkodunk, és kihagyjuk ebből a körből a vallást, ami így láthatóan az ötödik kerék szerepét játssza? 

A „beépített” érzék természetesen nem valamilyen felsőbb hatalom általi beépítés. Valójában mindössze annyiról van szó, hogy társas lények vagyunk, és a társadalommal szerződést kötünk. A társadalom némi biztonságot és kényelmet nyújt nekünk, ennek cserébe nem raboljuk el senkinek az öszvérét, asszonyát, autóját és szempillaspirálját. Mert ha rendszerszinten tennénk ezt, akkor összeomlana a társadalom, megszűnne a társadalmi szerződés és egyénenként kellene boldogulnunk az életben.

Bármelyik morális szabály egyszerűen levezethető abból, hogy a társadalom és az egyén biztonsága és kényelme (végső soron a gének sikeres továbbadásának potenciálja) szempontjából ez a legcélszerűbb, legésszerűbb módja az együttélésnek. Ehhez tehát egyáltalán nincs szükség a vallásra vagy annak valamely felmagasztalt irományára.

Tehát nem arról van szó, hogy a „ne ölj”, „ne lopj” szabályokkal probléma lenne – ezek nagyon is ésszerű szabályok. De nem a vallásból származnak, hanem a társadalmakon belüli együttélését biztosító alapelvekből. Márpedig a társadalmak (és ezért a szabályaik) messze megelőzték a vallások megjelenését. Ne feledjük, hogy számos állatfaj él társadalmakban és az alapvető szabályok ott is ugyanazok (még ha egyszerűbbek is).

És még egy apró megfigyelés: ha egy vallás nélküli ember önzetlenül cselekszik, akkor ennek őszinteségében valószínűleg jobban meg lehet bízni, mint egy olyan emberében, aki esetleg egy mennybéli Big Brother folyton felügyelő szeme elé képzeli magát.

Érdekesség:

A „beavatkozó” isten csak akkor jelent meg a kultúrákban, amikor a közösségek akkorára nőttek, hogy már nem ismert mindenki mindenkit személyesen. Azelőtt erre nem volt szükség, hiszen mindenki tudott mindent, ami a közösségen belül történt. Nem lehetett lopni, rabolni, mert az ebül szerzett jószágot, asszonyt nem lehetett elrejteni a többiek elől. Ebben az időben az istenek legfeljebb közönyösen szemlélték a halandók ténykedéseit. Amint azonban a közösségek elegendően nagyra nőttek, az emberi elme továbbfejlesztette az isten hatáskörét, hogy ezzel is egy kissé jobban bebiztosítsa tulajdonát. Így születtek meg azok az istenek, akik módfelett kíváncsiak az emberi ténykedésre, érdekli őket, hogy mit eszel és mikor, kivel bújsz ágyba és ezt milyen pozícióban teszed, és persze hogy kellően imádod-e őt, az istent, meghozod-e a megkövetelt áldozatokat.

Fogalomtisztázás

Ateista az, aki egyszerűen tagadja bármilyen isten létezését.

Agnosztikus az, aki azt mondja, hogy nem lát semmilyen bizonyítékot valamilyen isten létezésére, de ha megfelelő bizonyítékkal szolgálnak neki erről, akkor természetesen hinni fog benne. Vagy egy másik definíció szerint (ettől nem sokban különbözik, és ebből le is vezethető), hogy az agnosztikus nem hiszi, hogy bizonyítani lehet egy természetfeletti hatalom létezését.

Igazából maga az „ateista” megnevezés értelmetlen, mert szükségtelen és pongyola megfogalmazás is valaminek a hiánya alapján definiálnunk magunkat. Nem hiszek abban, hogy a télapó létezik, de ez nem jelenti azt, hogy „télapónélküli”-ként kellene definiálnom magam.

Az agnoszticizmusnak azonban megvan a létjogosultsága, mert nem valaminek a nem-létezése alapján kínál definíciót, hanem egy bizonyos fajta gondolkodásmódot jelez, ami mindennel szemben megnyilvánul. Éppúgy agnosztikusnak szükséges lenni az istenekkel szemben, mint mondjuk egy új gyógyszerrel szemben, amelyről még nem nem láttunk meggyőző bizonyítékokat.

Egy rövid kis párbeszéd, ami talán jobban érzékelteti az agnoszticizmus lényegét:

- Hisz Ön abban, hogy tavaly január elsején én egy virágmintás, láthatatlan bugyit viseltem?
- Fogalmam sincs.
- Ezek szerint Ön abban hisz, hogy január elsején én NEM viseltem egy virágmintás, láthatatlan bugyit?
- NEM, nem jelenti azt. Egyszerűen azt jelenti, hogy nem tudom. És nem is érdekel igazán. De az életről eddig szerzett tapasztalataim alapján erősen valószínűtlen, hogy Ön vagy bárki más, bármikor is egy virágmintás, láthatatlan bugyit viselt volna.

Érdekességképpen: minden vallásos ember valójában egyúttal ateista. Hiszen kb. 4000 istenről van valamilyen történet a világon. Egy keresztény/zsidó/muszlim igazából 3999 istent tekintve ateista. Az agnosztikus egyszerűen eggyel tovább megy. (Richard Dawkins után)